Utazásmegosztás (Telekocsi)
Már az 1940-es években is megfogalmazódott az utazásmegosztás, ismertebb nevén telekocsizás ötlete. Az 1970-es években az utazásmegosztásra spontán kezdeményezések, ún. slugging, alkalmi telekocsizás, indultak az Amerikai Egyesült Államok számos városában, köztük a San Francisco Bay Areas-ban, Washington DC-ben és Houstonban, amikor az olajárak hirtelen megemelkedtek, különösen amikor az olaj embargó elérte az Amerikai Egyesült Államokat. Ezt gyakran a több utassal közlekedő járművek számára engedélyezett sávok úthasználati díjának csökkentése motiválta: a járművezetők és az utasok kijelölt helyszíneken találkoznak, hogy lehetővé tegyék a közös utazást és kihasználják a több utassal közlekedő járművek számára engedélyezett sávok előnyös útdíját. Ezt az ingázók széles körben használták, miközben intézményesített platform nélkül működött: az ingázók szokásos vagy „természetes” viselkedésének tekintették. (Oliphant és Amey, 2010, Carrese et al., 2017).
A kilencvenes évek végén és a 2000-es évek elején az internet elterjedésével kialakult az utazásmegosztás jobban szervezett formája, és különösen népszerűvé vált a közepes és hosszú távolságú utazások megosztása. Az online piactereket különböző cégek biztosítják, mint például a BlaBlaCar és a különféle Mitfahrzentrale Németországban, amelyek útközben összekötik az azonos célállomásokkal vagy úticélokkal rendelkező utasokat és sofőröket. Ezek a piacterek működhetnek nonprofit kezdeményezésekként vagy kereskedelmi weboldalakként. Ez a fajta intézményesebb utazásmegosztás egyrészt megbízható, annak köszönhetően, hogy a megosztott utazás előre lefoglalt, illetve a sofőröket értékelhetik az utasok, valamint biztosított az elszámoltathatóság és a bizalom is, mivel az utasok a korábbi utasok általi adott értékeléseket láthatják az utazást kínáló sofőrökről.
A közelmúltban megjelent a piacon az úgynevezett „valós idejű utazásmegosztás” az okostelefonok előrehaladásával, ami lehetővé teszi, hogy a fent említett web-alapú rendszerekhez képest spontánabb módon alakuljon ki az utazásmegosztás. Ez a megoldás felhasználja a járművezetők és a felhasználók földrajzi elhelyezkedését, amely információ a vezetők és az utasok helymeghatározásra alkalmas okostelefonjából származik. A járművezető és az utasok dinamikusan kerülnek összerendelésre egy olyan online platformon, amely a járművek és az utas valós idejű helyét használja. A platformba ágyazott szociális háló segít a bizalom és az elszámoltathatóság kialakításában. Ez a rendszer különböző alternatív elnevezésekkel rendelkezik, például hívják dinamikus utazásmegosztásnak, azonnali utazásmegosztásnak, igény szerinti utazásmegosztásnak és dinamikus telekocsizásnak is.
Utazásmegosztási szolgáltatás (Ride-sourcing / Ride-hailing)
A Ride-sourcing olyan közlekedési szolgáltatásokra utal, amelyek összekötik a közösségi autósokat, akik magántulajdonban lévő autókat vezetnek, és az okostelefonokon lévő mobilalkalmazásokon keresztül sofőröket kereső utazókat (Jin et al., 2018). Az ilyen típusú szolgáltatások, mint például az Uber és a Lyft, 2010-ben jelentek meg, az okostelefonok gyors terjedésével együtt. A valós idejű utazáshoz hasonlóan a vezető és az utas a GPS-el rendelkező okostelefonok segítségével találják meg egymást. Néhány alkalmazásszolgáltató lehetőséget kínál arra, hogy az utasok megosszák az utazást más, ugyanazon célállomásra tartó személyekkel. Az utazásmegosztástól abban tér el a leginkább, hogy az utazásmegosztás esetében a sofőr önmaga is a célállomásra tervez utazni, míg a ride-sourcing esetében a sofőr fő célja az utazás biztosítása. Míg az ilyen típusú szolgáltatást kínáló vállalatok gyorsan terjeszkednek számos országban, egyes országokban illegális taxiként tekintenek rájuk. Az utazásmegosztó weboldalakra a sofőrök és utasuk összekapcsolását közvetítőkként tekintenek, míg a ride-sourcing utazási szolgáltatónak tekintendő, és így a szállítási szabályok hatálya alá tartozik. (OECD, 2018)
Figyelemre méltó, hogy a ride-sourcing egy olyan kifejezés, amely alkalmazása jobban elterjedt az adminisztrátorok és a tudósok körében, míg a szakemberek a „közlekedési hálózati társaság” vagy „mobilitási szolgáltató” kifejezéseket használják. A mindennapi nyelvben, valamint a sajtóban pedig az „utazásmegosztás” vagy „ride-hailing” megnevezések használatosak, és sok ilyen szolgáltató hirdeti magát a fenti kifejezések valamelyikével, ami némi zavart okoz a terminológiában. A fent említett szakirodalom (Jin és mtsai, 2018) tűnik az első olyan kísérletnek, amely az ilyen jellegű szolgáltatás városi hatékonyságra gyakorolt hatásait elemzi, azáltal, hogy összehasonlítja a ride-sourcing-ot a taxikkal és a közösségi közlekedési eszközökkel a városi egyenlőség kérdéseire fókuszálva, például a közlekedési méltányosság és diszkrimináció szempontjából, illetve vizsgálja a városi fenntarthatóság kérdését a személygépkocsi-tulajdonjog és az energiafogyasztás, valamint az üvegházhatást okozó gázok kibocsátása tekintetében.